Ezért is megvertek mindketten.  Amikor apám belefáradt a verésbe, anyám folytatta. Akkor hagyták abba, amikor a szomszéd átjött a jajgatásomra, és kérdezte, hogy miért bántanak már megint. Mire mondták, hogy mert loptam az iskolában.

De én tudtam, hogy mi az igazság.  De nehéz volt örökösen lenyelnem a hazugságaikat!

Na, mindegy, hogy megnyugtassam a szomszédunkat, még én is azt mondtam, hogy megérdemeltem a verést, s így el is ment az illető.

Másnap mennem kellett iskolába. Ugyanúgy fáradtan, megverve és álmatlanul. Nem beszélve arról, hogy, hogy milyen elhanyagolt küllemmel, szakadt ruhában.

Természetesen szerettem volna igaz barátokra találni, de aki foglalkozott velem, az csak szánalomból tette. Éreztem ezt, és tudatában voltam ennek. A többség meg csak húzódozott tőlem, és rosszallóan nézett. El voltam bizonytalanodva mindenkivel szemben, és általánosságban féltem. Egyszer az iskolában, a fizika teremben az órán, egy hirtelen mozdulattal a padom mellé lépett a tanár úr, és én rögtön a fejem mögé kaptam a kezem, mert azt hittem, hogy ő is bántani akar.

Így voltam én az emberekkel.

Aztán egyszer a földrajz tanárnő még az óra megkezdése előtt közölte velem, hogy az óra végén szeretne velem beszélni. Nyugtalanul és szorongva vártam az óra végeztét. Kicsengettek. A tanár bezárta az ajtót, Majd az asztala alól elővett egy kisebb vászonzsákot, amiben szebbnél szebb ruhák, cipők voltak. Megkérdezte tőlem, hogy elfogadom- e ezeket a ruhákat, amit a kislánya kinőtt. Természetesen én nagyon örültem mindennek, de a belső megérzéseim azt súgták, hogy ne fogadjam el, mert ezért is meg fognak verni. Elsírtam magam, majd nagy sokára elfogadtam. Gondoltam magamban hátha vannak benne olyan ruhák is, amik jók lesznek a testvéreimnek is. Iskola végén már örömmel cipeltem a buszmegállóba az ajándékot. Otthon anyám megkérdezte tőlem, hogy honnan vannak a ruhák, honnan loptam.  Mondtam, hogy a földrajz tanárnőtől kaptam. Utána fog járni, mondta, majd elkezdte a ruhákat válogatni. Valahogy éreztem, hogy én abból egy darabot sem fogok kapni. Így is történt. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt kiabálta, hogy mire nekem ruha, amikor úgysem becsülöm meg, és csak szétszaggatom magamon.  El kellett fogadnom, ha nem akartam, hogy megverjem.

Este gyújtást hasogattam, behordtam jó pár láda fát, fűtöttem, és pelenkát mostam. Nem feküdhettem le, míg a pelenkák meg nem száradtak. Ha véletlenül elbóbiskoltam, apám odalopakodott, és gyomron rúgott. Ez volt az ébresztő, és az emlékeztető, hogy nem aludhatok el. Hogy felébredjek szemen öntött egy pohár vízzel, majd mondta, hogy ha álmos vagyok csináljak guggolásokat, azzal lefeküdt, mert hajnalba mennie kellett dolgozni. Pár óra múlva meg nekünk iskolába.

Számomra máig rejtély, hogy míg a testvérim viszonylag normálisan felöltözve vonultak a buszmegállóba, addig én nem.

Na, mindegy.

Beértünk az iskolába, már a második órán elaludtam, mert annyira fáradt, és álmos voltam. Ez már mindennapos volt. Amiért nagyon sajnáltak a tanáraim. Viszont soha nem panaszkodtam senkinek a sorsomról, mert nem mertem. Örökös rettegésben éltem, amit éppen ezért titkoltam.

13 évesen ettem először porcelán tányérból, akkor is csak azért, mert a tanácselnök jött ellenőrzésre, családlátogatásra, de erről már majd később.